17. Goodbye boys, hello problems!

Nos, megérkezett az új rész:) Mostanában én úgy érzem, kicsit laposak lettek a részek, de ennek a résznek az írása közben próbáltam minél jobbat kihozni magamból..:) Időközben kaptam még pár kedves emberkétől díjakat, amiket köszönök szépen, és nemsokára meg is írom, ami ahhoz szükséges...:) Jó olvasást, remélem tetszeni fog! ;)

A telefonbeszélgetés után visszamentem a többiekhez, akikkel még beszélgettünk egy kicsit, majd elmentek, mi pedig lefeküdtünk aludni, hogy felkészülhessünk a korán kelésre.
Reggel teljesen kómásan ébredtem fel a telefonom ébresztőórájára. Kinyújtottam a karom a csörgő készüékért, és leállítottam. Tudtam, hogy nem aludhattam vissza, így egy nagy sóhaj közepette valahogyan feltápászkodtam az ágyból.
-Hé emberek, reggel van! - kiáltottam el magam, miután kiléptem a folyosóra. Az ébresztésemre fáradt nyöszörgések adták tudtomra, hogy a három idiótának sem esik kedvére a korán kelés. Pár perccel később álmosan vánszorogtak ki a szobájukból egyenesen a konyhába.
-Szerintem főzök egy liter kávét... - csoszogott Carlos a kávéfőzőhöz. Szerencsénkre este elmentünk a boltba, így ma nem kellett bevásárlással húznunk az időt. Hamar megreggeliztünk, és nekiálltunk még egyszer utoljára átnézni a csomagjainkat. Ez körülbelül csak annyi volt, hogy ránéztünk mindannyian a bőröndeinkre, aztán egy elégedett mosollyal az arcunkon lehuppantunk a kanapéra. Pár perc múlva Paul a sofőrünk csöngetett az ajtón, mi pedig felkaptuk a bőröndeinket, és kicipeltük az autóhoz.
-A napszemüvegem! - rohantam vissza a kedvenc darabomért, majd utoljára szétnéztem még a házban, nehogy otthon maradjon valami, és bezártam az ajtót.
Paul lerakott minket a reptéren, mi pedig helyet foglaltunk a már jól megszokott váróban.
-Na, ki vagyok? - tapasztotta le valakinek a vékony kis ujjai a szememet. Kíváncsian levettem a kezeit, és hátra fordultam. Mendy állt mögöttem mosolyogva, a többi lánnyal mögötte.
-Hát ti? - lepődött meg Logan.
-Eljöttünk elbúcsúzni! - borzolt bele kuncogva Sophie a fiú hajába, amire morogva igazította meg azt, de utána ő is elmosolyodott.
-Gondoltuk szólunk Mendy-nek is, hogy jöjjön ki! - magyarázta el a helyzetet Dorine.
-Köszönöm lányok! - pillantottam rájuk hálálkodva. Az órára pillantottam. 7:30. Indulnunk kell. Szerencsére magángéppel megyünk, így nem nagy az esélye, hogy itthagynak, de azért nem akartunk késni. Régebben még mi is együtt utaztunk a többi utassal, viszont Jerome mostanra már magángépre ültet minket, ha muszáj, mert a normális repülőkön sok lehet a gabalyodás. Persze, nem arról van szó, hogy a rajongók miatt nem ülünk gépre, mert az összes rushert imádjuk, de ez tényleg így volt a legjobb, így nincs nagy esélye pl. a késésnek sem. A lányok kíséretében kisétáltunk, és vettünk egy végső búcsút tőlük.
-Várlak haza...! - suttogta a fülembe Mendy az ölelkezés közbe. Ez volt az utolsó mondat, amit a felszállás előtt hallottam. Integetve felbattyogtunk a repülőre. Logan becsúszott az ablak mellé, én pedig mellete foglaltam helyet. A Jarlos páros a mellettünk lévő üléseken helyezkedett el. A felszállás előtt még integettünk nekik, majd visszaültünk a helyeinkre. Az út első 15 perce elég unalmasan telt, hamar a felhők fölött voltun, így nem igen láttuk semmit, ezért úgy döntöttem, hogy előveszem a kamerámat. Logannel kicsit hülyéskedtünk, és felvettünk pár röhejes videót.

*Dorine szemszöge*

-Húú, bocsi srácok, de rohannom kell! 8-ra be kell érnem a fogászatba! - kaptam össze magam, miután felszállt a fiúk gépe. A többiek is jöttek velem, hisz nem én voltam az egyedüli, akinek korán kellett beérnie. Szerencsére pontosan beértem a vadonatúj munkahelyemre, és izgatottan kopogtattam az ajtón.
-Tessék! - szólt ki bentről vélhetőleg Greg. - Ó, heló Dorine! - jött felém mosolyogva.
-Szia! - viszonoztam a köszönést. Egy 10 perc alatt elmondta, hogy mikor mi lesz a feladatom, megmutatta, hogy a gépen hogyan kell majd kezelnem az emberek adatait, és mindent amire még szükség volt.
-Menni fog? - ült le a székébe.
-Persze! - húztam ki a mellkasom büszkén.
-Remek! - húzott fel két gumikesztyűt a kezére. A kezemben a mai ,,vendégek" listájával kisétáltam a várakozóba.
-Jöhet az első! - szóltam ki az ajtón. Az egyik székről felállt egy 30-as nő, a vállára akasztotta a táskáját, és besétált utánam a rendelőbe. - Elizabeth Tompson, igaz? - ültem le magabiztosan a székemre, mire bólintott egyet.

*Vicky szemszöge*

Siettem, nehogy ma is elkéssek a munkahelyemről. Gyors léptekkel haladtam az utcán, amikor észrevettem Briant, pont ugyanott, ahol tegnap, csak ezúttal az autónak dőlve álldogált.
-Hát te? Úgy tudtam tegnap már kiszállítottatok mindent! - szólítottam meg, mikor odaértem, majd szemeimmel a teherautó felé néztem.
-Szia! - köszönt mosolyogva. - Tudom, csak az egyik srác bement a pékségbe, és addig én kint megvárom! - mutatott a fodrásszalon melletti üzletre.
-Jah, oké.. Viszont én megyek, nehogy ma is elkéssek! - indultam el mogorván.
-Várj! - kiáltott utánam, amire sóhajtva hátrafordultam.
-Igen? - néztem rá kérdőn.
-Megtudhatnám miért vagy ilyen ellenszenves velem? - emelkedett el az autótól.
-Mivel tegnap miattad késtem el a munkahelyemről, ami valószínűleg ma is így lesz, valamint a főnököm fogalmam sincs miért de iszonyat kedves veled...! - fontam össze a karjaimat. - Meg eleve nem vagy nekem túl szimpi!
-Igen? Hát akkor remélem eléggé feltartottalak ahhoz, hogy elkéss! - váltott át a hangja neki is mogorvára. - Hülye picsa... - csapta be a teherautó ajtaját maga után.
-Hmm, milyen szépen kezdődik ez a reggel is... - dünnyögtem. Persze, ezt az érzést a főnököm tökéletesen tudta fokozni.
-'Reggelt! - dobtam le a táskámat egy székre. Kate összefont karokkal várt rám, dühösen pillantgatva az óráról rám, majd megint, és ezt egészen addig csinálta, amíg elő nem álltam a magyarázattal. - Sajnálom, hogy késtem, de Brian ma is sikeresen feltartott...
-Brian? Hát mit keres itt az a fiú? - sétált az ajtóhoz érdeklődve. Amint megpillantotta a teherautót,  kinyitotta az ajtót, és a gépjármű felé indult. Remek. Ez a nő biztosan mindenkit bír, csak éppen engem nem.

*Carlos szemszöge*

Első állomásunk New York volt. Imádom ezt a várost, mindig jó élményekkel tértünk onnan haza. Ha adódik alkalom, hogy mégegyszer eljussunk ide, akkor mindig megnézzük az ott lévő kedvenc helyeinket. Azért, hogy egy kicsit felelevenítsük a város hangulatát, a szabadidőnkben terveztünk egy kis városnézés félét. Előszőr az Empire State Building-hez vettük az irányt. Kendall és James egyszerre siettek a távcső felé. Kaptam a pillanaton, és lekaptam őket a telefonommal, majd pedig feltöltöttem twitterre.

@TheCarlosPena: ,,New York, újra itt vagyunk! Ugye @HeffronDrive és @jamesmaslow? @1LoganHenderson szerinted mennyire őrültek?"

Még egy kicsit ökörködtünk odafent, majd a kedvenc hamburgeresünkhöz siettünk. Akárhányszor eljövünk ide, mindig betérünk, hogy együnk pár falatot. Az egész hátralevő napon New York körbejárásával töltöttünk az időt. Este fáradtan és kimerülten tértünk be a hotelszobáinkba. Reménykedtünk, hogy az éjszaka jól ki tudjuk aludni magunkat, mert másnap máris egy megbeszélésre kellett mennünk.

*1 hét múlva*

New York után számos helyre mentünk még különböző megbeszélésekre és kisebb fellépésekre. A mostani állomásunk Boston volt, épp egy koncetre készültünk.
-Oké srácok, 5 perc és kezdés! - szólt ki nekünk Jerome. A fellépések előtt már nem izgulunk annyit mint előszőr, sőt mostanra már egészen rutinosan nyomtuk. Azt persze azért nem mondom, hogy nem volt

bennünk egy csepp izgalom sem, hisz mindannyiónkban van, pedig már nagyon sokszor felléptünk.
Felkeltem a székemből és többiek után a színpad felé vettem az irányt. A fények felgyúltak, mi pedig leültünk a négy székre, mert ez csak egy akusztikus koncert volt. Kendall a kezébe vette a gitárját, és belekezdtünk a ,,Crazy for u"-ba.


*Dorine szemszöge*

A fiúk elutazása óta pontosan egy hét telt el. Minden este skype-olunk velük, de még így is hiányzanak innen az őrültségeik. Azóta viszont én egészen jól belerázódtam az asszisztensi munkába, aminek a főnököm is örül. Vicky még mindig elég rosszul érzi magát a fodrásszalonban, mert Kate nagyon szemét vele. Sophie és Barbi jól megvannak a kávézóban, és most, hogy már több ideje dolgoznak ott a borravaló is egyre gyakoribb.
Este volt, nem volt semmi dolgunk, így úgy döntöttünk, hogy veszünk popcornt, és valami üdítőt, aminek a kíséretében otthon mozit tartunk. Én voltam a soros, hogy mindezeket a cuccokat összeszerezzem, így a vállamra dobtam a táskámat és elindultam a házunkhoz közeli kisboltba. A sötét utcákon nem féltem, mert már hozzászoktam az egészhez, viszont elég zavaró volt, hogy nem mindegyik lámpa égett, de végülis sikeresen elérkeztem a boltig. Vettem 3 csomag popcornt, a biztonság kedvéért, és 2 db 2 literes üdítőt. Beraktam a táskámba a pénztárcámat, leemeltem a pultról a szatyrot, és egy köszönés kíséretében elindultam kifelé. Magabiztosan sétáltam előre, mikor valami motoszkálást halottam a hátam mögött. Reflexből megfordultam, és mögöttem egy nálam magasabb, 23-24 éves férfi állt, kezében a pénztárcámmal. Mikor észrevette, hogy látom, nagy meglepetésemre nem futott el, csak lépett pár lépést hátra, és bambán vigyorgott rám. A fejemben fel ment a pumpa, és dühösen kaptam utána, hogy visszaszerezzem a tulajdonomat.
-Valami baj van, cica? - szorította össze öklében a pénztárcát, majd a kezét a magasba tette, nehogy elérhessem.
-Nem vagyok a cicád! - böktem oda mogorván. - Mellesleg igen, baj van! - felmérve a helyzetet, belerugtam a lábába.
-Húú de vad vagy... - kacagott gúnyosan. Láthatólag nem nagyon fájt neki a rúgás, és a pénztárcámat még mindig vigyorogva szorította a kezében. - Velem nem szabad csak úgy szórakozni, de tudod mit, neked most megbocsátom ezt a kis ,,balesetet". - folytatta a gúnyos hangján.
-Micsoda könyörület...! - dünnyögtem. A kezei után kapva próbáltam minden erőfeszítéssel kikapni a kezéből a tárgyat, de nem jártam túl sok sikerrel. Erősen lefogta a csuklómat, és közelebb hajolt hozzám. Áradt belőle a piaszag, gusztustalan volt.
-Engedj már el, te barom! - próbáltam kirántani a kezem, de túl erősen szorította.
-Nocsak, nocsak... valaki nagyon dühös ma! - húzódott a szája egy nagy vigyorra. - Tudod, valahogy megtudjuk oldani, hogy visszakapd a kis tárcádat... - suttogta, majd arcával is közelíteni kezdett. Az egyik kezem a szorítása alatt volt, a másikban a szatyrot fogtam, így azok nem voltak alkalmasak a védekezésre. Nem volt más lehetőségem a lábammal kellett újra próbálkoznom. Óvatosan elemeltem a talajtól, majd egy nagy lendülettel az érzékeny pontjára találtam a cipőmmel. Kapva az alkalmon kitéptem magam a szorításából, felszedtem a földről a pénztárcát, amit az ütés közben elejtett, és eszeveszett gyorsasággal kezdtem el rohanni az utcán. Hallottam, hogy jön utánam, így próbáltam minél gyorsabban futni, bár a nehéz szatyor kicsit gátolt benne.
-Te rohadt kis r*banc! Áljj már meg! - üvöltött. - Áh..ezt még visszakapod! Még látjuk egymást, ne félj! - nyőgött fel a fájdalomtól, majd a hangja egy idő után elhalkult. Mikor már nem hallottam a lépteit sem, lelassítottam, és megálltam. Fáradtan kapkodtam levegő után. A pénztárcámat biztonságosan elhelyeztem a táskámban, és még mindig szuszogva indultam hazafelé. A történtektől még kicsit felzaklatva nyitottam ki a zárat, amire otthon előbukkantak az éhes ,,madárkák".
-Mi tartott ilyen sokáig? - vette el a kezemből a szatyrot Vicky.
-Ja, csak szimplán elakarta lopni egy részeg pasas a pénztárcámat... - feleltem a lehető legtermészetesebben.
-Micsoda? - nyíltak tágra Sophie szemei a döbbenettől. Miközben kipattogtattuk az első adag kukoricát elmeséltem a ma esti incidenst.
-Ez durva... - nyitotta ki meghökkenten a mikrót Barbi. - Még szerencse, hogy sikerült időben lelépned!
-Hát jah... - simítottam végig a még mindig látszódó, piros folton a csuklómon. Miután én is teljesen megnyugodtam, egy tál popcornal, és egy üveg üdítővel elhelyezkedtünk a nappaliban, és betettünk egy DVD-t.
A film vége felé tartottunk, amikor James felhívta Vicky-t, hogy mindannyian pattanjunk a laptop elé, mert egy jó hírt szeretnének közölni velünk. Leállítottuk a DVD-t, és egy pár perc múlva már a srácokat köszönthettünk a videóbeszélgetés segítségével.
-Na? Mi volna az a jó hír? - kérdezte izgatottan Sophie.
-Nos.. -  kezdte Kendall. - A megbeszéléseket hamarabb letudtuk, mint ahogyan azt gondolták, és már csak pár kis akusztikus koncert van hátra szóval...
-Szóval pénteken már haza is mehetünk! - vágott a szavába boldogan James.
-Ez szuper! - lelkendeztünk. Az este még beszélgettünk velük, aztán visszatértünk a nappaliba.
-Rendeznünk kéne egy kis meglepetés bulit a srácoknak, mire hazaérnek! Nem gondoljátok? - vetette fel az ötletet Vicky.
-De! - bólogattunk. Még egy kicsit szervezgettük a bulit, befejeztük a filmet, és ez után az esemény dús nap után fáradtan dőltünk be az ágyainkba.

*Vikcy szemszöge*

Másnap korán kellett keljek, hogy időben beérhessek a munkába. Szerencsémre ez ma sikerült is, és a múltkori reggeli összefutásunk óta nem is láttam Briant, aminek őszintén szólva nagyon is örülök. Mérges, és dühös vagyok rá, de egész eddig eleresztette a füle mellett.
-Vicky, ideadnád légyszi az egyik hajlakkot, az enyém valahol elveszett...? - szólt oda nekem egyik munkatársam, Stacey. Igen, nem egyedül dolgozom a fodrásszalonban, de egész egyszerűen nem szeretek sokat foglalkoznia munkámmal kapcsolatos dolgokkal, ahogy a velem dolgozó emberekkel sem. Igaz, kedvesek velem... talán itt az alkalom, hogy én is elkezdjek feléjük nyitott lenni!
-Persze... - kerestem elő mosolyogva az egyik darabot. - Parancsolj!
-Nagyon köszi! - suttogta hálálkodva, majd körbefújta a spray-t a vendége haján. A munka végeztével összepakoltam a cuccaimat, és indulni készültem.
-Te nem jössz? - kérdeztem Staceyt, aki fáradtan megrázta a fejét.
-Bocsi, de még van egy vendégem... - pakolgatott az asztalán. - Talán majd máskor! - eresztett el egy félmosolyt, mire én kicsit lehangoltan elköszöntem, és kiléptem az ajtón. A hazamenetel előtt még betértem egy super market-be, hogy bevásároljak pár dolgot a vacsorára. Levettem egy kosarat, majd nézelődni kezdtem az áruk között. A megszokott gabonapelyhünket akartam levenni a polcról, de az volt a baj, hogy tulságosan is magasan volt ahhoz, hogy elérjem.
-A francba már... - morogtam. Odasétáltam egy közelben lévő ott dolgozó nőhöz, és zavartan elmagyaráztam neki a problémát, mire megfogott egy létrát, és magával vitte.
-Én sem értem, miért került ilyen magasra...! - lépdelt fel a fokokon. Felnyúlt a dobozért, majd gyorsan kapkodva a lábait hagyta el a létrát. Ez volt a probléma, ugyanis a nagy lendülettel meglökött engem. Az esés közben azomban mintha rá estem volna valamire, vagy inkább valakire?!
-Áuucs... - szólalt meg alattam egy fiú hang. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam az ,,esés-gátlómról", nehogy további sérüléseket okozzak neki. A lábamat egy kicsit megütöttem, de semmi komoly nem volt.
-Minden rendben? - jött oda hozzánk aggódóan az esésem okozója. Bólintottam egyet, majd hátranéztem, hogy a srác is így gondolja-e. Mikor észrevettem azonban, hogy ki áll mögöttem, mindenféle bocsánatkérő szöveg elszállt a gondolataimból, és csak ennyit tudtam kibökni:
-Brian? - a fiú felnézett rám, és az arcáról leolvashatóan ő is eléggé meglepődött a ,,találkozásunknak".
-Logikus... Végülis ki más esne rám egy békés vásárolgatás közben? - porolta le a nadrágját.
-Hmm, biztosan miattad veszélyeztettem volna a saját testi épségemet is! Tökfej... - fordultam meg. Szegény lány, aki segített nekem megbánó arckifejezéssel figyelte, hogy mi történik.
-Nagyon sajnálom! - nézett ránk szomorkásan.
-Semmi baj! - mosolyogtam rá. Óvatosan a kezembe nyomta a gabonapelyhet, megfogta a létrát, és visszatért az árcimkék felragasztásához.
-Na kössz a szívélyes üdvözlést, én léptem! - fordult sarkon Brian, mire szemforgatva elindultam a másik irányba.

*James szemszöge*

Másnap este volt a következő koncertünk, épp az egyik széken ücsörögtem.
Annyira várom már, hogy végre otthon lehessünk. Imádok zenélni, főleg a srácokkal, de Vicky is szörnyen hiányzik már... Azt tervezgetem, hogy a hazatérésünk napján meglepem valamilyen virággal.
-James! Jaaaaaaaames! - kiáltozott nekem egyre erőteljesebben Carlos, mire gyorsan megráztam a fejem.
-Igen? - hajtottam hátrább a fejem, mert drága jó barátom arca már teljesen kitakarta a látókörömet, a figyelmem felkeltése érdekében.
-2 perc és kezdünk! - bökte ki végre a mondanivalóját.
-Ja, oké, csak kicsit elgondolkodtam... - álltam fel a székemből.
-Azt észrevettem! - kacagott Carlitos, majd a kezembe nyomott egy mikrofont. Elindultam a többiek után a színpadra, és lecsüccsentünk egy-egy székre.
-Heló srácok! - köszöntötte a közönséget Kendall, mire mi is integetni kezdtünk. Kicsit még bevezette a koncertet, majd belekezdtünk a 24/seven-be. Hihetetlen jó érzés ennyi év után is, hogy ennyien szeretik azt amit csinálunk. Majdnem mindenkinek a keze az ég felé nyúlt, hogy mutathassák a refrénben a 24/seven megfelelőjét. A dal végén én szóltam pár szót.
-Jól érzitek magatokat? - a rusherek pár síkitással adták a tudtunkra, hogy a válasz egy egyértelmű igen. Én szeretem ezeket a kis akusztikus koncerteket is, mert attól függetlenül, hogy kevesebben vannak  a közönségben, meg, hogy mi sem táncolunk, csak éneklünk, a hangulat így-is úgy-is szuper.
A koncert után fáradtan tértünk vissza az öltözőbe.

*Barbi szemszöge*

-Van pite a hűtőben, kérsz? - kérdeztem Sophie-t, miközben a konyha felé sétáltam.
-Awhh, micsoda kérdés! Még jóhogy! - kuncogott. Kivettem a fincsi szeleteket, és kikészítettem az asztalra. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonom, ígyhát kivettem a zsebemből, és felvettem.
-Szia Kincsem! - szólt bele kedves hangon Tom.
-Szia! - mosolyodtam el a ,,becenevemen".
-Lenne számodra egy kis meglepetésem, tudunk találkozni azon a helyen ahol újra összejöttünk? - kérdezte.
-Meglepetés? Miféle meglepetés? - arcomról a mosoly ímmár letörölhetetlen volt.
-Szerinted miért hívják meglepetésnek? - kacagott. - Nos, akkor ott leszel?
-Persze! Mikor? - támaszkodtam rá a konyhapultra.
-Hmm, minél hamarabb! - szólalt meg a hangjában egy cseppnyi sejtelmességgel. - Na, szia!
-Oké! Szia, puszi! - tettem le a telefont boldogan. - Hát Sophie, úgy látszik, hogy ma megkapod az én jussomat is! - mutattam a pitékre.
-Hogyhogy? - ült le egy székre.
-Tom meglepetést tartogat a számmomra! - emelkedtem el a pulttól mosolyogva. - Úgyhogy én most el is megyek készülődni, légy jó, és hagyj azért nekem is! - hagytam el gyorsan a szobát. Gyorsan összekészültem. és elindultam a partra, ahol újra összejöttünk Tommal. Mikor már nagyon közel voltam, apró mécseseket pillantottam meg, amik elvezettek arra a helyre, ahol szerelmem már várt rám egy szál rózsával a kezében.
-Uramatyám... ezt mind nekem csináltad? - szöktek örömkönnyek a szemembe.
-Igen! - mosolygott, majd felémnyújtotta a virágot.
-Köszönöm! - vettem át hálálkodva.
-Várj még egy kicsit... - huppant le a homokba. Én is lecsüccsentem melléje, és vártam, hogy ezeket a gyönyörű perceket mivel tudja még tetőzni.
-A vacsora tálalva kisasszony! - húzottt elő pár palacsintát egy dobozkából. - Sajnálom, hogy nem kifogásolhatatlan az étel, de tudja a szakács nem igen tud főzni, viszont magácskát nagyon szereti... - kuncogott.
-Hmm, szerintem a vacsi még várhat, nekem a szakács momentum jobban ízlene... - vigyorodtam el. Tom közelebb hajolt hozzám, pont mint anno, amikor összejöttünk. Pár miliméterre volt az arca, egymást követve vettük a levegőket, aztán a szája rátapadt az enyémre, majd elborultunk a homokban....